.۰·۰‹Nea›۰·۰.

Mi változott volna az alatt az ido alatt??? :D Lényegében semmi, itt az iskola, hideg van. Minden, ami engem elszomorít. Persze rá tesz még egy-két lapáttal pár ember, pár dolog. De ez már más téma.

Ma nagyon sok minden megfoglmazódott bennem, amit ma átéltem, az talán tobb volt, mint megszokott. Mármint nem arra gondolok, hogy iskola van, hanem arra, ami a suliban volt. Lehet, azért volt furcsa ez a nap, mert már rég voltam suliba, és hát nem is nagyon vártam az egészet. De nem kellett várnom, úgyis eljott :P

Vagy épp a korulottem lévo emberek viselkedése volt az, ami gondolkodásra késztetett- nem a tanárokra értem...

Vagy franc is tudja mi volt az, de annyi mindent tudnék mesélni. Annyi dolog van, ami nyomja a lelkemet, amit senkinek sem tudok elmondani, mert ...

Például, hogy az emberek milyen eloitéletesek. Mondjuk, mert másképp néz ki, más zenét hallgat, vagy bármi, ami eltél a megszokott (wáááá... !!!) kisvárosi emberkéinktol. Bármi miatt kinézik, bármi miatt lemondják. Kozben nem is tudnak róla semmit, nem is ismerik a személyt. A legjobban mégis azt utálom, aki ezekrol a dolgokról hazudnak.  Amikor elkezdenek pletykálni, hogy "XY" ezt meg azt mondta errol meg arról. Ebben mit nyernek??? Hol itt a nyereség, hogy hazudnak, pletykálnak?!?! Majd mikor "XY"-t szembesítik azzal, hogy mit hallottak, akkor szegény meg sem fog tudni szólalni. Mertha heves tiltakozásba és mentegetozésbe kezd az is gyanus, ha viszont csak flegmán azt mondja, hogy o nem mondott ilyet, valamilyen szinten azt is ki tudják forgatni. Egyszer már megéltem ezt a dolgot, én voltam a híres "XY"...

Szerencsémre állítólag egy olyan srácot mondtam le, aki kedves volt, megérto. Szegény már sokszor megkapta, hogy buzi, csak azért, mert ad a kulsejére, mert muvészlélek. Miért kell ot elitélni emiatt??? Talán ezt sosem fogom tudni megérteni...

Az is elgondolkoztatott, hogy néha olyan magányosan tudom magam érezni nagy tomegben, és vannak idok, amikor egymagam a szobában is úgy érzem, mintha millióan vennének korul. És néha úgy érzem, hogy olyan szivesen kiszakítanám az álmaimból a hercegem és megolelném, addig szorongotnám. És mikor rájovok újra meg újra, hogy ez mégsem lehetséges, elszomorodom. Hisz rá kell ébrednem, hogy akirol én annyit álmodozom nem is létezik. Vagy mikor elképzelek egy személyt ilyennek-olyannak, és szent meggyozodésem, hogy igen is, o ilyen. Majd lassan rádobbenek, hogy tévedtem, akirol azt hittem, hogy ismerem, mégcsak a nevét sem tudom rendesen. Annyira elszomorító tud lenni, és mégsem tudok túllépni ezen... =((

Megyek, hisz végtére is sulivan :D Persze nem holnap, de azé mégis :D =D Hehe...

Bye! Xoxo, Nea <3

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat